A harcművészetek és a mentális állapot összefüggései

A harcművészetek és a mentális állapot összefüggései

A harcművészetek és a mentális állapot összefüggései

Fenyvesi Tamás, pszichológus, aikido edző

   A laikusok számára is érzékelhető a harcművészetek bizonyos fokú misztifikálódása. Ez köszönhető egyrészt a 80-as években hazánkban is térhódító „repkedős” kungfu filmeknek, másrészt pedig a harcművészetek gyakorlói által a laikus közönség számára tartott bemutatóknak, melyek sajátos, néha a józan ésszel valóban nehezen megmagyarázható elemeket is tartalmaznak. A harcművészetek gyakorlása alkalmával persze több olyan képességre is szert tehetünk, melyek az átlagember szemében bravúrosnak tűnnek, de egyértelmű az is, hogy ezek a képességek, készségek csakis a rendszeres edzésnek köszönhetők, nem sok közük van a misztikum világához.

   A harcművészetek történetében mindig voltak olyan legendás, anekdotikus figurák – még a legutóbbi időkben is –, akik képességeikkel valami újat hoztak mind technikai, mind pedig szellemi téren. Ezeknek az embereknek köszönhető, hogy a misztikum még a modern időkben is átitatja a harcművészetek hangulatát azáltal, hogy ezeknek az embereknek a teljesítménye mindig kivételes volt. Ezek a mesterek amellett, hogy döbbenetes és sokszor érthetetlen technikai és szellemi tudással rendelkeztek, minden esetben arról beszéltek, hogy a szeretet és a tisztelet az a két legfontosabb dolog, melyek szellemében élni érdemes, és ha másért nem, hát azért érdemes ezt elfogadni – véleményem szerint –, mert a társadalmi együttélés szempontjából e két dolognak igen nagy szerepet kellene kapnia a globális és egyéni boldogság elérése végett.

   Hogyan jelenik meg e két vezérelv a mindennapokban a harcművészetek oktatása és a sajátos nevelést igénylő gyerekek, fiatalok kapcsán? Úgy gondolom, hogy a harcművészetek gyakorlása nem való mindenkinek, nem egy olyan kulcs, mely mindig minden ajtót kinyit, hiszen akkor egy csodaszerről beszélnénk, csodák és csodaszerek pedig – szerintem – nincsenek. Az biztos azonban, hogy megfelelő edzői rátermettség esetén a klinikai érintettségű gyerekek és fiatalok körében is helyet kaphatna a harcművészetek, különösen az aikido oktatása. Megfelelő edzői rátermettség alatt azt értem, hogy egy fiatalokkal – különösen olyan fiatalokkal, akik ilyen-olyan szempontból nem az átlagot képviselik – dolgozó szakembernek a mindenki számára sikeres és hasznos munkához eredetiséggel (mely alatt a természetes, mesterkéltségtől mentes viselkedést értem), spontaneitással és flexibilitással kell rendelkeznie véleményem szerint. E tulajdonságok megléte a tudatosság folyamatos fenntartásával szerintem biztosíthatja azt, hogy a harcművészetekre egyébként nagyon jellemző szabálykövető viselkedést és a keretek fenntartását olyan érzettel hathassuk át, mely végett mégsem érzi magát senki erőszakosan korlátok közé szorítva, szívesen vesz részt az edzéseken, mivel a fentebb említetteken kívül napi egy-másfél órában olyan típusú „segítő-számonkérő” figyelmet kap a gyakorló, mellyel lehet, hogy sehol máshol nem találkozik. És mindez közösségben történik, ahol a gyakorlópartnerhez és a többiekhez alkalmazkodva egyfajta szocializáció is végbemegy észrevétlenül, hiszen a gyerekek könnyebben alkalmazkodnak egy csoportnormához akkor, ha azt látják, hogy azt mindenki, aki ott van, elfogadja.

   Úgy gondolom, az aikido gyakorlása a szorongásos alapszínezetű, vagy az ez irányba ható patológiás esetek kapcsán kaphatna létjogosultságot – már amennyiben terápiás hatás valamilyen szintű elérése a cél –, de elképzelhető, hogy a harsányabb, impulzívabb színezetű eseteknél is hasznos lehet az ez irányú próbálkozás, személy szerint ezzel kapcsolatban kutatást nem végeztem, az itt leírtak mind csak a személyes véleményeim. Ugyanezen okból nem tudom tudományos alapon kimondani azt sem, hogy a patológiás szempontból homogén ill. heterogén csoport alkalmazása lenne e szakmai szempontból az üdvözítő, hiszen az ezzel kapcsolatos gyakorlati tapasztalat – amennyire én tudom, országos viszonylatban is – hiányzik.

   Nem szeretek különbséget tenni és rangsorolni a harcművészetek között, az azonban jól látható, hogy az aikido technikai és mozgásanyaga olyan jellegű, hogy kiválóan alkalmassá teszi oktatását sokféle eltérő problémával küzdő ember számára (vakok és gyengén látók, SNI-s gyerekek kapcsán saját tapasztalatokkal is rendelkezem), tekintve, hogy mind technikájában, mind pedig filozófiájában békés, védekező természetű, ütést-rúgást csak kivételes esetben tartalmaz, támadásra jellegéből fakadóan nem alkalmazható. Az aikidos mozgás a szem számára is kellemes, harmonikus benyomást kelt köríves, ám dinamikus technikáival. 

   Az aikido alapítója – amikor már életében látta a szellemi tanítások felhígulását és háttérbe helyeződését – azt vallotta, hogy egyszerűen csak gyakorolni kell az aikidot, és minden a helyére kerül bennünk. Én magam is hiszek ebben, de ezzel együtt fontosnak tartom azt, amit minden harcművészetben fontosnak tartanak, illetve fontosnak kellene, hogy tartsanak, nevezetesen a testi kontaktuson kívüli lelki kontaktus megjelenését is a gyakorlásban, mégpedig beszélgetés által. Úgy gondolom, ez annál hatékonyabb, minél kevésbé formális, és a gyakorlás során, vagy a gyakorlások között időben ennek megjelenésére igen sok lehetőség adódik. Jómagam szívesen vennék részt olyan programban, mely szellemiségében a fentebb leírtakat felkarolja, értékeli, ily módon találva egy még felderítetlen területet a társadalmi terepen, ahol az aikido és annak békés gondolatisága teret kaphatna, és alternatív területeken is közkinccsé, egy „jó módszerré” válhatna.

   Munkám során már több gyakorlati tapasztalatra is szert tettem szorongásos és egyéb pszichés problémákkal küzdő gyerekekkel és serdülőkkel tartott foglalkozásaim alkalmával.

Hírlevél feliratkozás